Amikor születésnapokat, évfordulókat vagy emléknapokat ünneplünk, amelyek több mint egy évszázadnyi messzeségbe nyúlnak vissza, a megemlékezés tárgya általában már muzeális tárggyá vált, amit besoroltunk a múlt holt leletei közé, és ami már senkit sem izgat föl.
A feuilletonok, a m?vel?dés honoráciorai és a történelem gondnokai szépen megünnepelhetik event-jeiket, és nyugodtan tanulmányozhatják a vitrinbe zárt dokumentumait valaminek, ami egykor megdobogtatta a szíveket.
Az 1848-ban íródott „Kommunista kiáltvány”, két akkoriban szinte teljesen ismeretlen fiatal értelmiségi, Karl Marx és Friedrich Engels tollából, megdöbbent?en hosszú ideig ?rizte meg frissességét. Egy szöveg, ami több mint száz évvel születése után is tomboló gy?löletet képes magára vonni, és amit újra és újra betiltanak, ugyanakkor jobban elterjedt bármely más könyvnél, kivéve a Bibliát, minden bizonnyal igazi szellemi robbanóanyagot tartalmaz az adott korszak számára.
Ennek ellenére, a „Kiáltvány” nem ünnepelheti 150-ik születésnapját szenvedélyes viták tárgyaként, a társadalmi csaták középpontjában. Valamikor a nyolcvanas években, legkés?bb 1989 nagy fordulata után, ez az oly tüzes dokumentum hideggé és kopottá vált, üzenete egyszer csak erejét vesztette, és ma már csak egy befejez?dött történet darabjaként, „harag és szenvedély nélkül” tanulmányoztatik.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy Marx elmélete elintézett üggyé vált volna, hiszen ez a teória csak a kapitalizmussal együtt múlhat ki és válhat történelemmé, sem pedig azt, hogy a „Kiáltvány” tartalma mára élvezhetetlenné vált, minthogy az eleve egy „tévedésb?l” eredt volna.
Amikor ma a neoliberálisok ezt állítják, pusztán haragjuk régi tárgyát kergetik morogva, hiszen maguk sem képesek a továbbfejl?dött kapitalizmus kritikai elemzésére, bizonyítva ezzel, hogy maguk is a múltban ragadtak.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért volt a „Kiáltvány” nagyon sokáig az igazság hordozója és hogy miért vált a huszadik század végén bizonyos értelemben hamissá, be kell látnunk a – félrevezet? módon gyakran zárt egységként bemutatott – marxi elmélet alapvet? ellentmondásosságát. Bizonyos értelemben Marx-nak ugyanis két arca van: két teoretikus egyazon fejben, akik egészen más típusú érvelést sz?nek.
A széles körben ismert Marx Nr. 1, az „exoterikus” és pozitivisztikus Marx, a liberalizmus ivadéka és hitehagyottja, korának szocialista politikusa és a munkásmozgalom mentora, aki sosem akart mást, mint állampolgári jogokat és „tisztességes bért a tisztességes munkáért”. Ez a Marx elfogadja a „munka” ontológiai kategóriaként való felfogását, a hozzátartozó protestáns etikával együtt és a „megfizetetlen értéktöbbletet” követeli, a jogi értelemben felfogott „magántulajdont” pedig az állami tulajdonnal akarja helyettesíteni.
Nem kétséges: ez is a „Kommunista Kiáltvány” Marx-a, és ez az a szint, amihez hadsegédje és szerz?társa Engels egész életében ragaszkodott. Ez az „osztályharc” Kiáltványa, ami meghatározta a világtörténelmet 1848 és 1989 között. „Jogotok – mennydörög Marx és Engels a még igencsak fiatal kapitalista polgárság ellen – csupán osztályotok törvényre emelt akarata”. Vannak persze úgynevezett anyagi feltételek, azonban ami végs? soron meghatározza, és el?re hajtja a történelmet, az az egymásnak ellentmondó társadalmi érdekcsoportok tisztán szubjektív, tudatos akarata: „osztály osztály ellen”, anélkül, hogy pontosabban rákérdeznénk, hogyan konstituálódik ez a társadalmi össz-szubjektum [Großsubjekt] illetve maguk a különböz? érdekek. Amit itt hallunk, az a teljesen érintetlenül meghagyott aufklärista filozófia, amely szerint a társadalom és annak fejl?dése kvázi-természettudományos módon a tudatos akarati aktusok összességére vezethet? vissza.
Ennek megfelel?en a cél pusztán a fennálló uralmi viszonyok fölborítása és a "a proletariátus uralkodó osztállyá emelése", és így „a proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden t?két ".
A t?ke fogalma itt hirtelen már nem is egy társadalmi viszonyt jelöl, hanem a tárgyi vagyon egy bizonyos mennyiségét, amit az egyik osztály elvehet a másiktól, anélkül, hogy annak társadalmi formájára ügyet vetne. A pénz és az állam pusztán semleges tárgyaknak t?nnek itt föl, amelyekért harc folyik, és amit az egyik osztály mintegy zsákmányként megszerezhet, és ahol a proletariátus harca – mint ami a „munka” képvisel?je a t?kések parazita „munka nélküli jövedelmé”-vel szemben – morális szempontból legitim.
Logikus módon a „Kiáltvány”, által követelt egyik alapvet? intézkedés, „a hitel centralizálása az állam kezében”, valamint a "mindenkire kiterjed? egyenl? munkakötelezettség" (!), csakúgy, mint az "ipari hadseregek felállítása (!)".
Adorno tudta, hogy mir?l beszél, amikor a „Kiáltvány”-féle Marx szemére vetette, hogy az egész társadalmat egyetlen fegyencteleppé akarta változtatni.
A modernizációs szocialista diktatúrák a Szovjetunióban és a harmadik világban valóban magukon hordozták a munka-utópián alapuló kaszárnyakommunizmus minden jegyét.
Van azonban egy egészen másfajta Marx is.
Ez a Marx Nr. 2, ez a máig is a sötétben rejt?z? és kevéssé ismert „ezoterikus” és negatív Marx, a társadalmi fetisizmus fölfedez?je, az „absztrakt munka” és a hozzátartozó represszív etika – ahogy azok a modern árutermel? társadalmat meghatározták – radikális kritikusa.
Ez a másik Marx nem a rendszerimmanens társadalmi érdekeket célozza meg elemzésével, hanem magának a rendszernek a történelmi alaptermészetét.
A probléma itt már nem a „megfizetetlen értéktöbblet” avagy a magántulajdon fölötti jogi rendelkezés szerve, hanem maga az érték, mint társadalmi viszony, amely az egymással harcoló osztályok mindegyikét magában foglalja, és amely az egymásnak ellentmondó érdekeket, mint olyanokat, létrehozza.
Ez a társadalmi formáció azért „fetisisztikus”, mert egyfajta személytelen [subjektlose] struktúrát képez az összes érintett „háta mögött”, amelyben mindannyian egy soha meg nem álló kibernetikai folyamatnak vannak alávetve, amely során az emberi energia pénzformába alakul át.
Ennek a másik Marx-nak a teoretikus szintjér?l nézve a „Kommunista Kiáltvány” alapvet? állításai egyszer?en értelmetlenek. A t?ke ebben a felfogásban már nem egy dolog, amit az ember csak úgy elragadhat az uralkodó osztályoktól, hanem a totalitássá vált pénz társadalmi formája, amely a t?ke alakjában mintegy önmagára van visszacsatolva, és amely ezáltal egy kísérteties önmozgásban önállósodott, azaz (ahogy Marx kés?bb a T?ké-ben leírta) „automatikus szubjektum”-ként m?ködik. Ennek az abszurd viszonyrendszernek a megszüntetése és a modern fetisizmus meghaladása ezért nem történhet meg a rendszerimmanens érdekharcok puszta meghosszabbításaként. Ehelyett éppen az „érdekek” általános formájával való tudatos szakítás lenne ahhoz szükségszer?, hogy az érték ?rült mozgásformájától és a hozzá tartozó kategóriáktól („munka”, áru, pénz, piac, állam) eljuthassunk a „tárgyak igazgatásá”-nak [Verwaltung von Sachen] emancipatorikus és közösségi formájához és hogy a termel?eszközöket az „érzéki értelem” [sinnlicher Vernunft] kritériumai alapján tudatosan m?ködtessük, ahelyett hogy a „fetisisztikus” gépezet vak m?ködésére hagynánk.
Milyen viszonyban áll az „exoterikus” Marx Nr. 1 az „ezoterikus” Marx Nr. 2-vel? A „kétarcú” Marx-ot nem lehet „fiatal” és „kés?i” Marx-ra felosztani, mert a probléma az egész életm?vön végigvonul.
Az érték fetisizmusa és a „munka” kritikája már a „Kommunista Kiáltvány” el?tt, a korai írásokban is megtalálható, míg fordítva, a szociologizáló módon rövidlátó gondolkodásmód még a T?ké-ben és a kés?i írásokban is föl-föl t?nik. A probléma abban áll, hogy Marx az ? idejében egyáltalán nem vehette észre az elméletében lév? ellentmondást, mert nem pusztán elméletének, hanem a valóságnak az ellentmondásáról volt szó. Marx egyedüliként vette észre az ellentétes osztályérdekek általános formáját és történetileg korlátozott jellegét; azonban ez a fölfedezés nem válhatott a gyakorlat részévé, mert a modern árutermelési rendszer el?tt még 150 év fejl?désének hosszú útja állt. A munkásmozgalom számára ezért a második Marx értelmezhetetlen volt és így csak a „Kommunista Kiáltvány” szellemében m?ködhetett.
Ebben az értelemben pedig az „osztályharc” egész más szerepet játszott, mint amire általában gondolunk a fogalommal kapcsolatban: korántsem a kapitalizmus megbuktatása felé hatott, hanem sokkal inkább a kapitalista rendszer bels? modernizációs hajtómotorjává vált. A fetisisztikus módon felfogott érdekekre korlátozódó munkásmozgalom bizonyos mértékig a kapitalista termelési rendszer újabb és újabb el?relépését reprezentálta a mindenkori elitek reflektálatlan konzervativizmusával szemben. A munkásmozgalom kiharcolta a béremelést, a munkaid? csökkentést, az egyesülési szabadságot, az általános választójogot, az állami beavatkozást, az ipari és munkaer?-piaci szabályozást stb., amelyek az ipari kapitalizmus fejl?désének és kiterjesztésének szükséges feltételeinek bizonyultak. A „Kommunista Kiáltvány” pedig a vezérl? csillaga volt ennek a történelmi fejl?désnek, a fetisisztikus formán belül.
Ha ma ez a fejl?dés megáll, akkor egyszer?en azért, mert a kapitalista rendszer el?tt nem mutatkozik további fejl?dési horizont. Az „osztályharc” végéhez érkezett és ezzel a „Kommunista Kiáltvány” is elvesztette erejét. Egykor felrázó szavai történelmi dokumentummá merevedtek. A szöveg elvesztette hatóerejét, mert teljesítette feladatát.
Azonban pontosan ezért ütött a másik, „ezoterikus” Marx órája: az „automatikus szubjektum” általános viszonyrendszere, amit a történelmi osztályharcok korszakában mint beazonosítható jelenséget egyáltalán nem észleltek, és ami ezáltal bizonyos mértékig „láthatatlan” volt, mára éget? problémává vált és globális krízise fogja meghatározni az új évszázadot. Itt az ideje tehát, hogy egy új Kiáltvány szülessen, amelynek szavait azonban eddig még nem találtuk meg.
Robert Kurz
Fordítás: Mihaly Koltai
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire